Mindig mélyen kutakodó módon álltam a történelemhez. Így a felszíni történéseknél sokkal jobban érdekeltek azok a dolgok, amiket emberközelinek éreztem. Számomra egy tucat ember meséje sokszor nagyobb tanulságot hordoz. Hogy ezt a hozzáállást a történelem tanáromnak köszönhetem-e vagy az oktatási rendszernek azt nem tudom. Azt azonban biztosan, hogy én egyiket sem szidhatom. Nekem nem volt bajom sem a tanárommal, sem a rendszerrel. Egy dolgot viszont egészen biztos, hogy a történelem tanárom vésett a fejembe. Mégpedig, hogy mindig legyek óvatos azokkal az emberekkel, akik hirtelen akarnak nagy vonalakat húzni. S ezt a tanítást azóta is folyton folyvást alátámasztja a történelem.
A pozole egy mondhatni pofon egyszerűen elkészíthető mexikói raguleves. Feltéve, hogy az ember ismeri a ragukészítés alapjait. Mert, ha igen, akkor nincs szükség másra csak néhány cső fehér kukoricára, valamilyen közepesen zsíros sertéshúsra, avokádóra, paprikára, hagymára és néhány fűszernövényre. S mint mondottam, ha ezek az adalékanyagok megvannak, kellő türelemmel egészen egyszerűen elkészíthető a humanista pozole.
Persze ez nem volt mindig így. Az eredeti azték pozole sokkal kevésbé volt humanista, de annál inkább tradicionális és különleges. Az aztékok úgy hitték minden tál levesnek lelke van. Nem csoda, hiszen az eredeti pozole még emberhúsból készült. A hús legtöbbször azokból az emberekből származott, akiknek a szívét az egyes rituálékon, felajánlották az Isteneiknek.
Aztán mikor a spanyolok először találkoztak ezzel az azték szokással szörnyülködve konstatálták, hogy ezek nem ismerik a disznót. Majd tűzzel vassal elkezdték irtani az aztékok egy részét, míg másik részüket a nyugati civilizáció normáihoz idomították. S így lett a pozole egy pikk-pakk elkészíthető raguleves. Az aztékokra pedig ma már többnyire csak a mexikói bandatagok emlékeznek, s néhány rezervátum.
2006-ban még rengeteg magyar iskola menzájának beszállítója a Sodexo Magyarország volt. Mára már változott a helyzet és az iskolák egy jelentős része saját konyhával rendelkezik. Többek között ennek és néhány szabályozásnak köszönhető az, hogy a diákok ma már változatosabban, egészségesebben és jóval kevesebb sóval étkeznek, mint eddig. S míg a szülők sokszor ízetlennek és ehetetlennek ítélik a menzáról rendelhető ételt, a só hiánya miatt (jobbára megszokásból), a legtöbb gyermek ma már észre sem veszi a só hiányát.
2006 óta eltelt 12 év. 12 év (ebből 8 kormányon) kellett ahhoz, hogy utat adjunk egy olyan generációnak, amely már egészségesebb étkezési szokásokkal rendelkezik. Pedig, ha a spanyol módszert nézzük, az egészet letudhattuk volna egy év alatt. Hiszen, ha akkor működött miért ne működhetett volna 2006-ban is az, ha üldözni kezdjük a sót, a finomlisztet és a cukrot?
2006 végére egyébként is egyre többen kezdtek hinni abban, hogy radikális változásokra van szükség. Hittek a nagy szavakban, a még nagyobb ígéretekben és abban, hogy a messziről jött emberek hirtelen megváltják a világot. Ezért talán vétek is őket hibáztatni. Hiszen ők csak hittek. Meg egyébként is, sokan közülük azóta már kinyitották a szemüket és visszatértek a biztos haladás útjára.
Persze vannak, akik még mindig hisznek a tündérmesékben. Akiknek nem volt olyan jó történelem tanáruk mint nekem. Na ők azok, akik régen még sertéshússal ették volna a pozolet, ma meg már a tofuval is kiegyeznének.
