Az emberi természet tele van ellentmondásokkal. Megdöbbentő belegondolni, hogy az életünk során mennyire másképp viszonyulunk az élőkhöz és a halottakhoz. Sokan azok közül, akik az életben nem adnak időt szeretteiknek, a haláluk után hirtelen komolyan fontolóra veszik annak jelentőségét, hogy már nem lehetnek együtt. Vajon miért várunk oly sokszor a halálig, hogy kifejezzük a tiszteletünket, szeretetünket vagy a megbocsátásunkat?
Gyakori, hogy az élőkkel való kapcsolatokban türelmetlenek, kritikusak vagyunk. Veszekszünk, haragszunk, és évekig távol maradunk egy-egy családtagtól, baráttól, vagy szomszédtól, akár apró félreértések miatt is. A halál azonban szinte mindent felülír: amikor valaki már nincs közöttünk, hirtelen eltűnik a sérelmek súlya, a harag vagy a büszkeség. Ott állunk a sír mellett, virággal a kezünkben, és azt kívánjuk, bárcsak máshogy tettünk volna. Ez a felismerés gyakran akkor jön, amikor már késő – az a személy, akivel sosem békültünk ki, már nem hallhatja meg bocsánatkérésünket.
Nincs idő, túl sok a munka, vagy egyszerűen nem fontos annyira, hogy felkeressük őket. Mégis, amikor meghalnak, virrasztásokon és temetéseken órákat, akár egész napokat töltünk, hogy „tiszteletünket tegyük.” A kérdés az, miért nem adjuk meg ugyanezt az időt az élőknek, amíg még velünk vannak? Miért várunk arra, hogy a temetőben a sírok mellett állva érezzük, hogy amit valaha szerettünk volna mondani, már nem mondhatjuk el?
Az egyik legnagyobb emberi hibánk, hogy gyakran könnyebben megkönnyezzük a halottakat, mint hogy törődjünk az élőkkel. Sokan az életben szinte alig fejezik ki érzéseiket, tartózkodnak a szeretet kimutatásától, a gondoskodástól, és az ölelés így, egy ritka ajándékká válik. A halállal szembesülve azonban hirtelen előtör a bánat, a kétségbeesés és az elveszett lehetőségek fájdalma. Felmerülhet a kérdés: vajon miért csak a veszteség pillanataiban tudatosul bennünk, hogy mennyire hiányzik az, aki már nincs közöttünk? Olyan érzés ez, mintha a halál adna értéket, és nem az élet.
Mindez arra tanít, hogy a pillanatot kell értékelnünk, amíg itt vannak azok, akiket szeretünk. Az élet mulandósága, és az elkerülhetetlen végső búcsú emlékeztet, hogy amíg tehetjük, mutassuk ki érzéseinket, látogassuk meg azokat, akik fontosak, és álljunk meg egy pillanatra, hogy ne csak a hiányukban, hanem jelenlétükben is értékeljük őket. A halál nem lehet a legértékesebb dolog,
– az élet az, amely valódi figyelmet és törődést érdemel.
