Iskoláit Budapesten végezte, mellette a Pinceszínházban, több szerepben, főszerepben játszott. Egészen fiatalon debütált, mint író, és ennek következtében folyamatosan jelentek meg novellái, írásai, de otthonosan mozgott a riportkészítés világában is. A középiskola elvégzését követően a Vígszínházban kisebb szerepeket is vállalt, majd szinte azonos időpontban vették fel a Színművészeti Főiskolára, valamint földi kísérőnek a Ferihegyi repülőtérre és bemondónak a rádióba. Várkonyi András a
Színművészeti Főiskola mellett döntött. A magyar és a határon túli közönség előtt a Barátok Közt Vili bácsijaként vált igazán ismerté, elismerté. Nemcsak írni, hanem olvasni is szeret. Kedvenc sportja a foci.
Korábban maga is rúgta a bőrt a színész válogatottban.
– Folyamatosan forgatsz, szinte nincs egy percnyi szabadidőd sem. Egy igazi örökmozgó vagy, aki ma sem hátrál meg a feladatok elől. A gyerekkorodban is, mindig ilyen pörgős voltál?
– Nem voltam szorgalmas gyerek, de találékony és érdeklődő. Rengeteget olvastam, ötéves koromban már tűrhetően tudtam. 1956-ot a konyhában vészeltük át, oda nem tudtak belőni. Ami könyve volt a szüleimnek, és gyermek is érthette, azt mindet elolvastam.
– A kamaszkorod tanulással és munkával telt, hiszen már egészen fiatalon novellákat, cikkeket, interjúkat írtál. Volt, vagy van a családban olyan valaki, akit „homlokon csókolt” a múzsa és hasonló művészi vénával rendelkezik?
– Édesanyám lektor volt, és nagy szeretettel, türelemmel pallérozgatta az írásaimat. Apám kiváló /aranytollas/ újságíró, a legendás Magyarország olvasószerkesztője volt.
– Több diplomád is van. Kiválóan énekelsz, és könyveket írsz.
-Miért döntöttél mégis a színművészet mellett?
– A válasz a kérdésedben van. Azért lettem színész, mert szerettem a színpadot, énekelni, televíziózni, rádiózni, verset mondani. Az írásnak sem fordítottam hátat, megjelent a „Thália mostohafia” című regényem – tízezer példányban. Több színdarabomat is játszották színházak és magántársulatok, a
„Borkóstoló” című nemrég megjelent CD- dalszövegeit is magam írtam, jelenleg két filmforgatókönyvön dolgozom.
– Mint szinkronszínészt is sok filmben hallhatunk. Játszol színházakban és vidéki turnékat is bevállalsz, de egy egész embert kíván a Barátok közt szerepe is. Honnan van minderre energiád?
– Fogós kérdés. Ezt a sok munkát olyankor szoktam igazán megbecsülni, amikor nem megy annyira a szekér. Ez régebben fordult elő, de nagyon nyomasztó érzés. Nagyon sok színészkolléga mesélhetne erről. Egyébként, ameddig bírom, és nem keserves, dolgozom. A mi szakmánk már csak ilyen.
– A Barátok közt Vili bácsija hozta meg számodra a népszerűséget. Felismernek az utcán, a közértben és bárhová is mégy ebben az országban, de még a határon túli magyaroknál is nagy népszerűséget vívtál ki magadnak egyedi karaktereddel, színészi alakításaiddal. Hozott ez a népszerűség valamilyen változást az életedben?
– A felvidéki turné után most Erdélybe megyek. Többször előfordult, hogy a kezem csókolgatták ott is, nagyon furcsa volt. Áldásokat osztottak nekem. Nem is tudom, kiérdemlem-e ezt a sok szeretetet, ami felém árad. De a legkülönösebb néhány éve a Niagaránál történt, hogy ott felismerjenek!
– Saját társulatot is igazgattál több mint, 15 évig. Milyen jó, esetleg rossz emlékek maradtak meg benned ebből az időszakból?
– Ó, hát ez filmre kívánkozna, volt is néhány írásom ezekről az időkről, sőt egy forgatókönyvem is, amit pénzhiány miatt végül nem készítettek el. Sokat nevettünk, sokat sírtunk, kemény körülmények között jártuk az országot. Ma már csak a szép emlékek maradtak, visszanézve, a kollégákkal nagyokat
sztorizunk.
– A művészek szentháromsága a „siker, karrier és a kudarc”. Mindháromban volt már részed az életed során?
– Bőségesen. És bizony nem bánom, hogy a pálya fényesebb oldala idősebb koromra jutott osztályrészemül. Sokat lépek föl, szeret a közönség. Lehet, hogy egyszer még az amerikai magyarokhoz is eljutok. Tárgyaltunk is már erről, de még nem jött létre a találkozás.
– Lehet, hogy még mindig kevesen tudják, hogy nemcsak elismert és jó színész vagy, hanem kiváló hangod is van. Sőt, „Borkóstoló” címmel, egy lemezed is megjelent. Mennyire volt kapós, sikeres ez a lemez?
– Aki ismeri, nagyon szereti. Csak hát a tapasztalatlanság… Nem tudtam, mekkora bevezető PR-ra van szükség egy lemez kiadásához. Nem tudtam, hogy a polcokon előre, vagy hátrébb kerül egy CD, ha pénz van, vagy nincs mögötte. Megkockáztatom, hogy egy lemez művészi értéke másodlagos a szükséges
merchandising mögött.
– Még nem találkoztam olyan színésszel, akinek ne lett volna valamilyen nagy szerepálma, amit az élete során szeretne, szeretett volna eljátszani. Neked teljesült már ez a vágyad, vagy még várat magára?
– Sokat gondolkoztam ezen. Az ügynök halála főszerepe kedvemre való lenne. A Hegedűs a háztetőn, Tevjéje, a Portugál, szóval azért vannak szerepek. Én nem keresek meg senkit, nem fogok lobbizni. Talán eljön a pillanat, mikor egy rendező elképzelése találkozik az én ambícióimmal. Megkeresnek sokan. De a szerepek ritkán olyanok, amelyek miatt érdemes lenne engedélyt kérnem a produceremtől, egyeztetni, hetekig próbálni, tanulni, és még sorolhatnám neked és az olvasóknak. A producerem zseniálisan reagált egy színházi felkérésemre: – Normálisak vagytok, ti színészek? – a „Barátok közt – ben napi kétmillió ember látja az arcotokat, erre 2-300 száz ember színházi közönség miatt fáradoztok?”
Tamás István
